A vhs szalag végén még rajta maradt néhány másodperc német pornó, ha érdemes nem is, de szükséges volt kikockázni. Még aznap kólás nyalókát szopogtava lebbentem be a művész mozi ajtaján, ki lehet mondani, én is alternatív voltam/vagyok. Persze nem direkt, hanem véletlenül.
Eljutott hozzám a cukorkékség, a rám csaj(mai nyelven: RCSMNVIH), budapest skizo, szóval a smells like-ok. Láttalak a kocsmákban sokat, voltam nálatok surányban a házibuliban dj-zni, láttalak sokat nevetni. Mondták rólad, hogy van pszihózisod, nekem abból valahogy sosem jutott. Abból igen, hogy figyeltél, nagyon, amikor mesélek. Pedig ez ritka és rettentő fontos.
Hummerek siófokon, beborult plakátmagányok, vérfürdőt rendeznek holnap, szokásos elbaszott rendszerben kalimpálás. Mégis most új életek keltek ki, szerencsétlenségek után szerencsém van a nőkkel. Budapest city underground csíráit megépíteni, stafétát továbbadni, hú de unalmas, "találj ki mást", értem én Atesz. Szülőknél kiugrás bazmeg', ezzel inkább sztereotíp lettél most, de ez nem gond, mostantól sosem gond semmi. Ugye bárki bármi lehet bármikor?
Nem direkt, hanem véletlenül.
Állok a zebránál, 75 kockával forog a film, piros a lámpa, füleim zúgnak, hidegszag. Startra kész vagyok, várok a pisztolylövésre és a zöldre, már leguggoltam, egyik lában alattam, másik hátul. Robban a csőben a por, közeliben, akár a sportfilmeken, én pedig rángó arccal teszem az első nagy lépést az első és második zebra közötti betofelületre. A másodiknál már felegyenesedem, érzem, ahogy a szőrőm irreálisan nő a mellkasomon, homo sapiens-é változom, már száz kocka/sec-el forog a kamera és a Bajcsyt átszelő zebra közepénél tartok. Még egyet lépek, aztán már üvöltve ugrok, növekedési hormonok fröccsennek szét az ereimben, az idő szétesik, megáll, bennem évtizedek telhetnek el. A második emelet egyik párkányáról rugaszkodom a tetőre fel, lábfejem épphogy befért az ablakon. Reped minden, a CGI(digitális filmtrükk)-t is elő kell vennie már a rendezőknek. Ugye ez így makettekkel nem mehetett már tovább? Bokáig a parlamentben ballal, majd a hármashatárhegyi repülőtér jobbal. Győr-Berlin-United Kingdom, az utóbbi nem bírja már lendületemet és Gulliveri súlyomat, kicsinynek tetsző szigetként. Jelzésértékűen utoljára kínára lépek, majd elrugaszkodom, de úgy döntök, még nem olvadok, nem a nap felé ugrom. Mars-Szaturnusz-Jupiter stb. irányba megyek. A testem növekedését tudatom képtelen követni, nem látom, csak a játékszert, az univerzumot magát, ezt a kisérleti labort, ezt az érthetetlen káoszt, ezt a tökéletes rendszert, az időtlent, a kutatások halálát és újra értelmét nyerését. Elkerülhetetlenül közeledem egy fekete lyuk felé. Otthon vagyok.
A lámpa zöldre vált, átsétálok a zebrán, bemegyek az Ankiba.
Kényszerírás. Íráskényszer. Milyen nagyszerű is ilyen kis apró játékokat játszani a szavakkal, még ilyen félamatőröket is mosolyra késztet. Az első tudattalan játékom is ilyen volt, az iskolában történt, amikor először olvastam fel nyilvánosan szöveget(azóta inkább papír nélkül beszélek). Kis rókás, esetleg fokás félperces lehetett, amikor önbizalommal telt első szereplésem egy kis feladathoz ért, azaz szembetaláltam magam a gally szóval. Akárhogy is nézem most is inkább egy külvárosi, belfasti srác vezetékneve jut eszembe róla, mintsem a letört száraz faág, újpesten, a bezárt kolibri vendéglő mellett. Ennek megfelelően(helyesen) gallinak ejtettem. Először. Rewind. Másodszor(nevetgélés a teremben, tanárnő kéri mégegyszer, még nagyobb nevetés). Harmadszor(Hahotázás). Rákosi címer alatt ülő pedagógus besegít: "gajj"(sic!). Nem tudtam ez ebben a kontextusban mit jelenthet, így hát pironkodva haladtam tovább, gyorsan le is álítottak...A nagyszünetben tovább elmélkedtem, mit is ronthattam el. Később a gally szót félmosollyal írtam le mindig(ahogy most is) életem fojamán(sic!).
Szóval ilyenek ezek a szavak. Ilyen jelentéktelen kis főneveket is ilyen jelentőségteljessé tehet a minden. Így van ez a szerelemmel is. Azaz a szóval. Simán hátatfordítottam neki, annyira kopottnak hallottam egy ideig. Viccet csináltam belőle, akár Woody, ironizáltam vele és a mai napig nem vagyok hajlandó olyan filmet megnézni(főleg franciát), amiben szerepel az említett kis névszó. Aztán olyan 12 év elteltével kimondtam egyedül az esős utcán, aztán édesanyámnak sírva, a telefonban egy üres legénylakás közepén, mégpedig úgy, hogy utána nem bírtam elviselni olyan embert a közelemben aki ezt elbagatelizálja. Így nevettetem ki másokkal majd magammal önnön magamat és hasonlóképpen öklendeztem valódi lényemet a felszínre e két kis szó segítségével. Most hosszú idő után, kimondtam újra tegnapelőtt, a kanapén fekve, mikor a feleségem a 8 napos kislányomat a mellkasomra tette.
Azt mondta, ezt egy hormon csinálja. Mondtam neki, hülye materialista. Meg voltam győződve, hogy én vagyok az kettőnk közül.
